A sakkautomatától a bádogemberig – a mesterséges intelligenciához kapcsolódó elvárások művelődéstörténeti gyökerei

Szerzők és előadók

Windhager Károly Ákos

Szekció és helyszín

MI, emberkép, igazság és antropomorfizáció
2026. november 25., szerda · 14:35–16:05
Díszterem, Szentkirályi utca 28.

Teljes, beküldött absztrakt

A mesterséges intelligenciára irányuló nemzetközi figyelem hírei feltárják, hogy mit is várnak az egyes társadalmak az új jelenségtől. Hírek szólnak arról, hogy mekkora fejlődést hoz a gazdaság egyes szektoraiban, mennyit rombol az oktatásban, vagy hogy milyen mértékben ölt emberi személyiséget egyes megnyilvánulásaiban. A hétköznapi használat tudomásulvétele helyett erős a vele kapcsolatos misztifikálás, legyen az akár pozitív irányú (idealizálás), akár ellentétes (démonizálás). De konkrétan mit is várunk a nagy nyelvi modellektől, illetve az azokból kinövő vizuális asszisztensektől? Vörösmarty szavaival: „Kincs? hír? gyönyör?” Még ha tudjuk is, hogy ezek eltörpülnek a szívöröm mellett – erős a kutatói gyanú, hogy mégis ezeket várjuk. A mesterséges értelem felőli gondolkodás már a középkorban megkezdődött, és rögtön két irányba indult el. Az egyik irány a mesterséges lényt emberi vonásokkal ruházta fel: ez a gólem történetétől az alkimisták Homonculus-kultuszán és később Kempelen sakkautomatáján át egészen Óz bádogemberéig ível, aki már szívet követel magának. A másik irány az elvont, kombinatorikus jelleget hangsúlyozta: Raimundus Lullus Ars magnája Leibnizig vezet, onnan pedig korunk matematikájáig. Az MI-vel kapcsolatban jelenleg is ez a két irányzat látszik kiemelkedni, ahogy korunk alkalmazott matematikai és nyelvészeti eredményeit emberarccal ruházzuk fel. Az előadásban a Pázmány Egyetem hallgatói körében végzett elváráshorizont-vizsgálatot vetek össze a szakirodalommal és a művelődéstörténeti tapasztalatokkal. From the Chess Automaton to the Tin Man The Cultural-Historical Roots of Expectations Surrounding Artificial Intelligence Windhager, Károly Ákos PhD (Budapest) International news coverage of artificial intelligence reveals what individual societies expect of this new phenomenon. Reports tell of the growth it promises in certain sectors of the economy, the damage it causes in education, or the degree to which it takes on a human persona in its various manifestations. Instead of an acknowledgement of its everyday use, a strong tendency towards mystification prevails, whether in a positive direction (idealisation) or in the opposite one (demonisation). But what, concretely, do we expect from large language models and from the visual assistants that have grown out of them? In the words of the Hungarian poet Mihály Vörösmarty: "Treasure? Fame? Pleasure?" Even though we know that these pale beside the joy of the heart, there is a strong scholarly suspicion that these are, nonetheless, precisely what we expect. Reflection on artificial reason began as early as the Middle Ages, and it immediately branched in two directions. One endowed the artificial being with human features: this line stretches from the story of the Golem through the alchemists' cult of the Homunculus and, later, Farkas Kempelen's chess automaton, all the way to the Tin Man of Oz, who already demands a heart of his own. The other emphasised abstraction and combinatorics: Raimundus Lullus's Ars magna leads to Leibniz, and from there to the mathematics of our own age. These same two tendencies appear to dominate our present relationship with AI, as we clothe the achievements of contemporary applied mathematics and computational linguistics in a human face. The paper compares an expectation-horizon study conducted among students of Pázmány Péter Catholic University with the scholarly literature and the lessons of cultural history.

Forrás